Áldás, avagy Isten a hétköznapokban
22Azután így beszélt Mózeshez az ÚR: 23Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: 24Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! 25Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! 26Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!
27Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.
4Móz.6,22-27
Kedves Testvérek!
Sokat hallott sorok ezek, hiszen minden Istentiszteleten elhangoznak. A záró áldás. A zsidóság és imigyen a kereszténységnek is egyik, ha nem a legősibb áldás szövege.
Honnan ered? Mit üzen? Mit mond? Mit jelent?
Mi maga az áldás?
A zsidóság Mózes vezetésével vonul Egyiptomból a földre, amit Isten megígért nekik. És megállnak a Sinai-hegy lábánál. Isten rendelkezéseit itt adja át a népnek. Érdekes, hogy Mózes 4. könyve, ami ezeket a rendelkezéseket tartalmazza, 150-szer hozza az „így beszélt Múzeshez az Úr” szófordulatot. Ezzel is megerősítve, hogy minden rendelkezés az Úr szájából származik. Az Isten maga adja át a népnek. Egy betűje sem származik máshonnan.
A Sínai-hegy lábánál, az Egyiptomot és a rabszolgaságot magam mögött hagyó népet látjuk. Azt is mondhatnánk, hogy ezek a pillanatok egy nép, egy nemzet születésének percei! De nagyon fontos, hogy ez a nép az Isten kezében fogan, az Isten kezében formálódik!
Sokan kérdik, miért pont a zsidók?
Nem voltak ők különlegesek. Alkalmatlanok voltak! Alkalmatlanok,-mint mi mind-, az Istennel való találkozásra!
De az Isten értük száll alá. Az Isten értük sújtja roppanásig Egyiptomot. Az Isten értük választja ketté a Vörös-tengert! Ez a nép az Isten kezében születik, az Isten kezében formálódik, minden vétke és hibája ellenére, pontosan azért, hogy lássa a világ: Isten nem a tökéletesek privilégiuma, nem a legyőzhetetlenek mentora, ő a bűnösök és elveszettek, a megtörtek és megfáradtak erős vára!
Ez a nép a Sinai-hegy lábánál születik, de nem oda ver sátrat. Nem oda való. A nemzet születése nem
kötözi őket a hegy lábához. Ez a nép úton van. Úton és az Isten kíséri őket.
Mi az áldás?
Ezt mi valami misztikumnak éljük meg. És van is benne misztikum. Valami magasztosnak éljük meg és van is benne magasztosság. Titokzatosnak véljük és titokzatos is. De közben roppantmód szürke és hétköznapi.
Az áldás igazából nem más, mint az Isten hétköznapi működése. Az alakalom amikor belép az ember életébe. Az alkalom, amiben kifejezi a mellettünk állását. Az alakalom, amikor megmutatkozik, hogy Ő nem messze, hanem hozzánk közel van!
Az elérés, az összeérés pontja!
Az áldás a válasz az imáimra, az imáim folytatása, az imáim forrása!
Isten az áldásán keresztül lép hozzám, építi a hitem.
És ennek a rendkívül intim találkozásnak gyönyörű megszövegezése az Ároni áldás, melyet maga az Isten bocsájt az áldást mondó szolgák szájára és az áldást hallgatók elé:
„ Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! 25Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! 26Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!”
Ez az áldás az Isten tenyerébe helyezi az embert/embereket akire/akikre mondják. És ezt fokozza csodálatosan!
Az első mondatban Isten vigyázó tekintetét és szeretet kérjük, aztán haladunk tovább az Isten következő ajándéka, a könyörület felé, míg el nem érjük az Isten legnagyobb ajándékát a békét. A salomot, héberül. Ami nem egyszerűen béke, nem egyszerűen nyugalom, hanem az állapot, amikor az Isten tenyerén minden összeér! Amikor minden földi indulat kihuny. Amikor minden röpke örömöt az örök boldogság vált fel. Amikor ki mondatik bennünk az érzés: helyemen vagyok.
Helyemen, az Isten akaratából, az Isten akaratával összhangban!
Az Isten békéje nem pusztán fegyverszünet, nem pusztán az ellenségeskedés beszüntetése. A béke, ami az Isten kezéből fakad, az az „egészség.” Nem élettani, sokkal inkább átfogó értelemben!
Egésszé.
Egésszé a csonkaságom ellenére. Egésszé a hibáim ellenére. Egésszé a cipelt terheim ellenére. Egésszé, szabadulva a megkötöttségektől. Szabadulva a bűnöktől.
A határozottság, a kemény, önálló gondolkodás módok, az erős akarat idejét és korát éljük. Az egyéniségek korát. Ahol nem szürke kisegerek, hanem színes egyéniségek építik és valósítják meg önmagukat. És ez az önmegvalósítás, sok esetben szembe megy az Isten minket megvalósító békéjével. Az Isten békéje mindig közösségi fogalom.
Márcsak abból kiindulva, hogy az Isten békéjét az Istennel való közösség megélése teszi lehetővé! Nem az egyén fogalma!
Az identitását, individualizmusát megélő és hirdető ember ma, az értékes ember. De az imádkozó ember, az Isten békéjét megélő ember, amellett, hogy van önképe, foglalkozik saját magával és a világoz való viszonyával, mer elrugaszkodni az identitásképzés kényszerétől. Mert visszalépni egyet és elismerni: vannak határai. Vannak gyengeségei és botlásai, vannak hibái és nem mindig erős. Nem mindig találja önmagát. Ráébred, hogy az egyéniség nem mindig, de az összetartozni tudás mindig erőt ad!
És az Isten békéje az összetartozásban érhető nyomon.
Nem a sikerben. Nem a gazdagságban. Az Isten békéje nem siker és eredmény orientált, sőt az Isten békéje meghaladja a világ békéjének fogalmát!
Ez a béke még nem teljes…. De ahogy az áldás is szépen fokozódik -halad az őrzéstől, a könyörületen a legnagyobbig, ami a béke, - úgy az Isten békéje is szépen lassan fokozódik! Kibontakozik és kiteljesedik!
Ne keverjük a megváltással. Mert az Isten békéje nem a megváltás. A megváltás a békét hozza el. Amikor a megváltás Krisztus urunk második visszatértével teljes lesz, akkor az Isten békéje is teljes lesz. De a béke és a megváltás nem ugyan az!
Az embert az Isten erre a békére teremtette. A bűnök miatt ez sérült. A bűnök miatt, ma csak töredelmesen éljük meg. De az Isten ebbe a békébe akar bennünket visszavezetni!
Az Ároni áldás csodás sorai erről szólnak nekünk! Erre hívnak bennünket. Elmesélik, hogy az Istenre bízhatjuk az életünk, a bűneink, a nehézségeink. Az Istenbe kapaszkodhatunk, az Istenben/Istennel megvalósulhatunk! Rá hagyhatjuk a közösségeink életét, és merhetünk vele közösséget vállalni!
„Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! 25Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! 26Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!
27Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.”
Luther úgy vélte az áldás hármas tagolása is beszédes. Az első tagolásban („Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged!) az Atya szeretetét, a második tagolásban (agyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad!) a Krisztusban felénk forduló Isten kegyelmét látta. Az utolsó tagolásban (Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!) a Szentlélekkel való közösséget vélte érezni. Ezért is használta tudatosan az Istentiszteleti liturgiákban és használjuk mi is.
Mert bár, mi nem a Sínai-hegy lábánál „megszülető” zsidó nemzet vagyunk, de vagyunk úton lévő közösség mi is! Úton, melyen az Isten formál és alakít. Úton, melyen keressük önmagunkat, a hidakat, amiket összekötnek mindőnket. És így ezt az utat, az életet magát nem tudhatjuk jobb helyen, mint a szerető,megváltó és Szentlelkével vezető Isten kezében!
Ma, rogate, vagyis az imádság vasárnapján saját magunkra, fohászként, áldásként mondhatjuk ezeket a sorokat! A sorokat, melyek Istentől jönnek. Igeként. És tudjuk, hogy az Isten igéje nem tér vissza az Úrhoz üresen!
„Azután így beszélt Mózeshez az ÚR: 23Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik:[...]27Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.” Az Isten szavának hatalma van. Ha átadja nekünk, akkor annak is hatalma van. Minden bizonnyal okkal kaptuk!
Így ma, imáink sorai közé, vagy épp a végükre okkal suttogjuk, mondjuk, kiáltjuk, énekeljük az áldás sorait! Mert az Isten a mi hétköznapjaink része akar lenni! És a békétlenségből a békébe akar vezetni!
Istennek nép: „24Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! 25Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! 26Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!”
Ámen.
