Húsvét-hajnal
Kegyelem néktek és békesség, Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. Ámen.
13Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, 14és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. 15Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. 16Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. 17Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. 18Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? 19Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt;20és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. 21Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. 22Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, 23de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. 24El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. 25Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! 26Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?27És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
28Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. 29De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. 30És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. 31Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. 32Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? 33Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. 34Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. 35Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről Lk.24,13-35
Kedves Testvéreim!
Sötét van. Sötétben botladozva indultunk a templomba, és csupán a gyertyák fénye ad most is némi világosságot.
De már közelít a hajnal! És a nap első sugari ismét bevilágítanak majd mindent.
Húsvét, valahogy így talál ránk! Új reggel virrad, új nap fénye ragyog be ránk, hogy ismét minden láthatóvá váljék.
Az ember, sokszor olyan, mint az a két tanítvány, akik a keresztre feszítés harmadnapján elindulnak Emmausba.
Mi lehet ezekben a tanítványokban?
Volt részük sikerben, volt részük csodákban. Az életük, legintenzívebb három évén vannak túl. És látták a keresztet. A keresztet, amin búcsút kellett venni a az imádott mestertől! Szomorkodnak. És valószínűleg nem csak Jézust, de az álmaikat, az életüket, a tanítványi voltukat is gyászolják. Szoronganak, rettegnek a megbélyegzéstől, ami rájuk várhat: „ti is, annak a keresztre feszített kuruzslónak vagytok a tanítványai! Egy követ fújtok vele!”
Úgy gondolom, hogy az Újszövetség legemberibb története az Emmausi tanítványok története! Mert ez a két ember, ugyanolyan, mint bármelyikünk egy gyászhelyzetben. És gyászolni nem csak halál eseteknél szoktunk.
Mert a gyász valójában a lelki egyensúlyunk megbomlása a veszteségélmények kapcsán! Ha veszteség ér minket, gyászolunk. És naponta érhetnek bennünk veszteségek! Mert, ott vannak a hétköznapi kudarcaink, amikor eltervezünk valamit, amikor látjuk magunkban, hogyan is érünk majd célba terveinkkel és egyszer csak megváltoznak a körülmények, minden összeomlik. És ott vagyok a tervekkel, a terveim alatt, magam alatt padlót fogva!
Veszteség élmények sorait éljük át.
Eltervezett családi együttlétek, amit egyszer csak felkavar a világ, amiket egyszer csak felül ír az élet. Nem kapok szabadságot, behívnak dolgozni, nem tudom elrendezni időben az ügyeimet, csak úgy beesek a családhoz és már rohanok is tovább. És miközben kortyolgatom a húslevest a familiában, közben azon jár az eszem mit kell még aznap megoldanom. Aztán látom, hogy lemaradok a családom szeretetéről, mert csak testben vagyok ott! ÉS akkor gyászolom magam és a veszteségem!
Gyászolom magam, ha el kell hagynom valakit. És gyászolom magam, ha engem hagynak el!
Éppen ezért sújt mélyen a halál okozta veszteségek gyásza. Mit csinálok magammal, nélküle? Hogyan tovább? Üresség, csend, kínzó hiány. Nincs földi válasz, földi öröm, ami enyhíti a veszteséget.
Az Emmausba tartó tanítványok ugyan ezt élik át! Mi lesz most velük…
Mester nélkül. Csodák nélkül. Talán még a tanítványi közeg is felbomlik. A közösség, ami Jézus bázisközössége lesz semmivé oszlik. Péter visszatér halászni. Máté talán újra vámszedő lesz. És a Zebedeus fiai? Akkor mi értelme volt ennek az egésznek?
Számomra a legemberibb története az Újszövetségnek az Emmausi tanítványok története. Mert saját magam látom benne… Magam, amikor keresem az új utakat, amikor temetem a múltam, adott esetben a jelenem, de legfőképpen önmagam.
És akkor egyszer csak oda lép melléjük valaki és beszélgetni kezd velük.
Kedves Testvérek!
Sötét van, amikor a veszteségek miatt gyászolunk.
Nem hiába a fekete a gyászszíne. A sötétség, az éjszaka színe. És ebbe a feketeségbe egyszer csak betoppan Jézus és egyszerűen, csak beszélgetni kezd!
Nem csak a tanítványok emberiek, hanem Jézus is nagyon emberi hangon szólal meg!
„Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. 16Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. 17Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben?”
Két nagyon fontos pillére van ennek az igeszakasznak. Az egyik, hogy Jézus beszélgetni kezd a tanítványaival. A beszélgetésnek ereje van kedves testvéreim!
A szavaknak is ereje van.
Isten a szavával teremti a világot. És Jézusban az ő teremtő szava, igéje lesz emberré. Minket saját képmására teremt, így noha nem olyan erővel, de a mi szavaink is bírnak némi hatalommal.
„Ölnek és feltámasztanak, szavak, szavak, csodálatos szavak. Ölnek, békítenek, szavak, szavak, csodálatos szavak.” Énekli Lábas Vikia a Redbul Pilvaker performanszában. Egy általam nagyon kedvelt dal szövege ez: „Ölnek és feltámasztanak, szavak, szavak, csodálatos szavak. Ölnek, békítenek, szavak, szavak, csodálatos szavak.”
A kimondott szónak súlya van. És ez nem csak akkor igaz, amikor belegázolok valakinek a lelkivilágába: „Te ebadta, te suttyó, te ki sem mondom micsoda...” Ez akkor is igaz, amikor én hordozok magamban terheket.
A kimondott szónak súlya van. És a súlyokat nem csak felemelni lehet, hanem letenni is!
Azt is lehet egy pici, mikró teremtés, amikor megfogalmazom a bajaimat! És a kimondott problémát szóban napvilágra hozva megszabadulok tőle!
A professzionális lelkigondozás alapja a beszéd! Miért, mert az Istenképmásságunk alapja a beszéd. Az ige, aminek hordozói vagyunk! Higgyünk abba, hogy ennek a szónak súlya van, és ahogy ölni tud, úgy gyógyítani is!
Jézus beszél és beszéltet. A tanítványok felszabadulhatnak a gyászból, mert elkezdik kimondani a bennük nyomorgó terheket. Mi vagyunk elég bátrak, hogy kimondjuk őket?
„...szavak, csodálatos szavak...”
Hány és hány elfojtott harag, düh, ki nem mondott frusztráció mérgezi az életünket? És miért nem merünk róla beszélni? Nem keseregni kell! Mert a kesergés, már pont a másik oldal! Amikor már annyiféleképpen mondom ki, hogy mi bánt, hogy a szavak visszahullana rám, és ahelyett, hogy szabadulnék tőllük, inkább nyomorgok a súlyuk alatt!
De Jézus beszéltet és beszél.
Emberek vagyunk, mind emberek vagyunk, mind a saját határainkkal és mélységeinkkel. Nem tudunk sok problémát eltörölni, nem tudunk sok minden megváltoztatni, de van egy, az Istenképűségünkből fakadó és a Krisztusban megerősödő képességünk: a teremtő szavak ereje! Használjuk!
Ne csak a sértést kreáljunk belőle, ne csak semleges semmivé degradáljuk le, gyógyítsunk velük! Magunkon, másokon.
„...szavak, csodálatos szavak...”
Ez az egyik fontos pillére az Emmaus tanítványok történetének, és van egy másik, ami igazából ezt szorosan kíséri.
„„Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.”
Jézus velük ment. Kísér.
Néha elgondolkodok azon, hogy lelkészként hogyan is kellene nekem pontosa segítenem az embereket a lelkiproblémáik hordozásában. Hogyan tudnám megoldani nekik? Hogyan tudnám rávezetni őket a megoldásra? Elvenni tőlük?
És sokszor kínomban kinevetem magam, mikor otthon ücsörgök egy-egy beszélgetés után és ilyeneken morfondírozok. Nem tudom megtenni. Legyek bármennyire lelkes, erős, tettre kész, akkor sem tudom ezt megtenni!
És egyikünk sem tudja ezt megtenni! De nem is kell, kedves testvéreim!
Jézus elveszi a gyászt a tanítványoktól? A fájdalmukat?
Nem, pedig megtehetné. De, ő inkább melléjük lép és kíséri őket. Ezek a tanítványok mozognak térben és időben, Jeruzsálemből Emmausba, a nappalból az éjszakába és közben mozognak lélekben is. A megfáradásból, a gyászból a szabadság felé! A megváltás tudatosulása felé!
Sötét van? Sötét van, ha nem engedem be Krisztus húsvéti fényét az életembe. Nem kell nekem egyedül szembenéznem a világgal. Nem kell nekem egyedül a szeretteim problémáit felvállalnom és elhordoznom velük és helyettük. Nem kell nekem lelkem szakattáig kitartanom a kínokban, a problémákban makacson, és dölyfösen a magam erejében bízva! Krisztus kísér!
És éppen ezért nekem sem átvállanom, vagy megoldanom kell a másik baját, hanem csak elkísérnem benne.
Hagyni, hogy mondja, rábírni, hogy mondja ki! Rászólni, ha már túl sokat mondja, ha már magát támadja! És bízni egy életen át az Istenben!
Lassan ránk virrad a reggel. Húsvét hajnala. De kedves testvéreim, Húsvét hajnal nem csak egy nap reggele a 365-ből! Minden nap húsvét, ha azt Krisztusban kezdem meg!
„Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.”
2000 éve, két megterhelt ember indult Emmasuba, két, a maga lelkének sötétségében botorkáló ember eredt útnak Jeruzsálemből, de két, húsvét hajnal örömüzenetét mélyen megérző és megértő ember érkezett meg. Ma hajnalban, a sötétben, a zseblámpák fényénél tucatnyian botorkáltunk a templomba. És hoztuk magunkkal mindazt, akik vagyunk. Talán mi is, a magunk sötétségét. De Jézus ma is, mi mellénk is oda akar szegődni! És együtt akar menni velünk!
Minden reggel húsvét, amit Krisztusban kezdek meg. Minden teher megváltás, amit Krisztusban teszek le. Minden sötétség a hajnal felé mozog, amit Krisztusban élek át!
„Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.”
Ámen.