Karácsony utáni vasárnap
25És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. 26Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 27A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, 28akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta:29Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, 30mert meglátta szemem üdvösségedet,31amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, 32hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek.
Lk.2,25-32
Kedves Testvérek!
Érkezik az év vége, ilyenkor értékelni szoktunk, vagy előretekinteni. Esetleg lajstromba vesszük a hibákat, esendőségeket, igyekszünk azokat kijavítani, megoldást találni rájuk. És a karácsonyi ünnepek után örülünk, hogy volt idő pihenni, talán együtt lenni azokkal, akiket szeretünk.
Ma még egy picit visszakanyarodunk a textusban a gyermek Jézushoz.
A Jézushoz, akit a szülei felvisznek a templomba, hogy bemutassák és Simeon, az öreg, kegyes zsidó a kezébe veheti.
A mondatot, amit Simeon mond, sokan tudjuk idézni: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden né szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izraelnek.”
Sokáig azt gondoltam, talán azért mert ez az ige gyakori temetési igehirdetési ige is, hogy ez a mondat Simeon szájából egy halálba beletörődő, lemondó mondat. Az utóbbi időben azonban új megvilágításba került számomra az ige. Ez az ige nem lemondó, és nem a világtól búcsúzú mondat. Simeon az Isten ígéretében kiteljesedve, a csodákat látva az Isten tenyerébe hajtja a fejét. Irigylem – jó értelemben - a hitét!
Kezébe veszi a gyermeket, és ő már látja benne a megváltót. Látja az emberré lett Istent, és benne a megnyíló örök életet. Simeon nem pusztán megbékél a halál gondolatával, Simeon a feltámadás reményét tartja a kezében! Nem megnyugszik, kibékülve a halál közelségével, hanem mer túl tekinteni rajta, oda, ahova az üres sír mutat! Mer tiszta szívből remélni akkor, amikor ő már esendő, amikor ő már öreg, és amikor esendőn és sebezhetően hozzálép az Isten.
Mekkora csoda ez? Az embert szerető Isten hagyja, hogy egy férfi, egy megvénült ember a kezébe vegye. Számomra bámulatos, hogy Isten milyen mélységben adja át magát enne a világnak. Ezért a világért!
Emberré léte tényleg mélységében vállalja magára a mi emberségünket. Egy anyára bízza magát, egy apára bízza magát, kiszolgálatottá lesz, hogy mi már ne legyünk kiszolgáltatottak a bűneinknek és hibáinknak. És oda adja magát a benne reménykedőknek.
Kicsit talán megerőszakolt a gondolat, de Simeon tényleg kezébe fogja a megváltót, mintha csak némán, mintha csak halkan és kimondattlanul de azt súgná neki az Isten: „Ez az én testem, mely érted adatik!”
Simeon szeme meglátja az üdvösséget és ez szerintem az egyik legnagyobb csoda.
Ráfordulunk az újévre, lezárunk egy régit. A mi szemünk előtt lebeg-e az üdvösség?
Karácsonyon túl sikerül-e magunkkal vinni a karácsonyi csodát, ami kiteljesítheti a mi életünket is úgy, ahogy Simeon is meglátta a saját beteljesülését a gyermekben?
Kedves Testvérek!
Hinni nem kötelező, csak jó dolog. A hit, ami képes a terheket enyhíteni, az úttalan helyzetekből kiutat keresni. Képes erőt adni az erőtlenségben és megnyugvást a békétlenségben. Képes ráhagyatkozni az emberileg nézve sokszor érthetetlen Isten, emberileg nézve mérhetetlen kegyelmére! Simeon ennek a példája. „Most bocsásd el uram szolgádat beszéded szerint...”
Minden Isten ígéreteiből bomlik ki. Hogy Simeon látja a csodát az Isten ígéretéből bomlik ki, és abból, hogy Isten tartja magát a szavához. De számomra két fontos ígéretet hagyott örököl keresztény generációk tucatjain keresztül:
1. Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
2. elvégeztetett.
Mindkettő nagyon fontos. Fontos, mert bár mi nem vehetjük kezünkbe a gyermek Jézust, a vele való közösségre szükségünk van. És éppen ezért fontos az elvégeztetett ígérete is! Mert benne a közösségünk áll helyre Istennel.
Ha ezt az ember a lelkében elfogadja, akkor el kezd kiteljesedi az élete. Akkor az olyan nehézségekkel is mint a halál, nem leverten, hanem az Isten szívén megpihenve tud szembenézni.
Ha cipeljük a saját terheinket, akkor a saját életünk Simeonjai is lehetünk. A Simeonok, akik kapaszkodnak Isten ígéreteibe, hagyják, hogy azok beltejesüljenek a maguk idejében és a maguk Isteni jó terve alapján, és hagyják, hogy ez alapján az életük pedig ki teljesedjen az Istenbe!
Én ezt az ünnepek után is kitartó Simeoni lelkületet kívánom mindenkinek!
Ámen.