Leheletek tengelyében
4Amikor az ÚRisten a földet és az eget megalkotta,5még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az ÚRisten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a földet megművelje.6Akkor forrás fakadt a földből, és mindenütt megöntözte a termőföld felszínét.7Azután megformálta az ÚRisten az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény.
8Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált.9Sarjasztott az ÚRisten a földből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.
10Édenből pedig fakadt egy folyó, hogy a kertet öntözze; onnan aztán szétágazott, és négy ágra szakadt.11Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van.12Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő.13A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Etiópia egész földjét.14A harmadik folyónak Tigris a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz.
15Fogta tehát az ÚRisten az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.
I-Móz. 2,4-15
Kedves Testvéreim!
Ismerős történet a mai is. Az ember teremtését és Édenben való elhelyezését olvashatjuk. A Biblia egyik legszebb jelenete, amikor az Úristen az embert úgy kelti életre, hogy saját leheletét fújja az orrába.
Sokan kérdik, mi a lélek?
Mert keresik a biológusok és az orvosok és nincsen ott a lélek a neuronok hálozatában. Nem lehet elcsípni két ideg között, nem lehet nyomon követni, mikor idegpályák szállítják a klönböző ingereket a test egyik végéből a másikba.
Próbálják megérteni, próbálják értelmezni, de hogyan…. Mikor megfoghatatlan.
A Bibliának ez a pontja meséli el a lényeget.
És ebben – szerintem az az érdekes – hogy, aki az lelket keresi az emberben, az nem találja meg a válaszait, amíg nem találja meg az Istent, aki a lelket adja.
Isten az élet leheletét adja legfőbb teremtményének, az embernek!
És ez egyszerre gyönyörű, egyszerre kiváltság és egyszerre kötelezettség is!
Gyönyörű, mert nem tesz sokkal kevesebbé önmagánál, mert már a teremtésben benne van, hogy képes magából vagy magát adni értünk. És kiváltság, mert ebből, a teremtettségünkből következik Istenképűségünk.
Több-e az ember az állatnál? Persze. De mi módon?
Mit jelent Istenképűnek lenni? Nos, kezdjük sorolni a hasonlóságokat.
Az Isten lelket lehel belénk, s nekünk lelkünk van. Ahogy az Istennek is, teremtő, megtartó, megszentelő, Szentlelke van.
Az Isten a szavával teremt: „legyen”, a mi szavaink pedig hatalmat hordoznak magunkban. Képesek vagyunk szavakkal ölni, pusztítani, rombolni, de gyógyítani és segíteni is. Ki hogyan forgatja a szavait? Nem hiába szokták azt mondani, hogy vannak éles nyelvű emberek. A szavaink erőt hordoznak, és ezt az erőt nekünk nem szabad felelőtlenül használnunk.
Az Isten elképzeli a teremtményét és létrehozza azt, mi hányszor menekülünk a képzeletünkbe! Hányszor viszi előre a világunkat a mi képzeletünk?
Vajon lenne-e technikai fejlődés képzelet nélkül? Vajon lenne-e gépkocsi képzelet nélkül? És vajon repülne-e az ember, ha Daidalosz és Ikarosz tanmeséjére nem hallgatva a Wright fivérek nem álmodnak meg röpképes szerkezetet? Megismertük volna-e a világunkat képzelet nélkül? Tudnánk-e az atomokról, a mikroszkóikusnál is kisebb elemekről, ha nem tudnánk elképzelni őket?
Az én egyik kedvenc íróm, J.R.R. Tolkien, A Gyűrűk ura és számtalan ismert regény szerzője egyszer azt mondta, hogy az embernek a képzelőerejével (is) az Istenmunkatársává kell lenni a teremtésben. Ismerve a munkásságát, ez a nyilatkozat nem egyenjogú munkatársról beszél, hanem arról, hogy valahol, valamilyen módon keresztényként felelősséggel kell hordoznom az Istenképűségem. Felelős vagyok a teremtésért, felelős vagyok, hogy építsem és munkáljam azt tovább. És ehhez használhatom a képzeletem (is)!
Az ember nem külalakjában hasonlít az Istenre. Ezt talán részletezni sem kell. A belénk oltott képességek, lehetőségek alkotják az Istenképűségünket.
Csodálatos tudni, hogy nem csak egyszerűen vagyok a világban. A mai, sokszor fókuszát és célját vesztett világban csapongó embereknek olyan jó lenne visszatérni ehhez az alaphoz. Olyan sokakat ráznék meg szívem szerint, nem haragból, nem dühből és agresszívan, hanem felebaráti szeretetből: „Kelj fel! Ébredj! Istenképű vagy, hát az ég áldjon meg! Használd azt, ami vagy, azt, aki vagy! És él méltón ehhez!”
És talán menjünk tovább ebbe az irányba.
Miért gondolom, hogy fontos méltónak lenni az Istenképűségemhez. Tudok méltó lenni hozzá?
Egyrészt ott bujkál bennem a kétely, amit nagyon ügyesen táplálnak a bűneim. És valahol nagyon érdekes a bűn működésének a mechanizmusa. Mert nem elég, hogy elkövetem, de utána még marasztal is egy kicsit magánál. Suttog a fülembe, hogy itt a vége. Elbuktál. Méltatlan vagy az Isten irgalmára, kegyelmére, bűnös vagy, pokolra jutsz.
Másrészt ott van az evangélium reménysége, amibe mindennél jobban kell kapaszkodnunk. A reménység, amit szeretne a bűn beárnyékolni, elnyomni, a reménység, amit még Luther Márton is csak nehezen értett meg: Krisztus értem halt meg. Értem a bűnösért.
Egyszerre vagyok bűnös és Krisztusért igaznak elfogadott! És Krisztus áldozata mindent elsöprő erővel nyilvánítja ki az Isten megigazító akaratát.
Látok egy gyönyörű ívet az ószövetség teremtéstörténete és a tanítványi, Krisztust követői lét között. Az ember földi élete azzal kezdődik, hogy az Isten a lelkét leheli belénk. A megváltás akkor lesz misszióra indító hitbizonyosság az apostolok számára, mikor a feltámadást nem csak a krisztussal való találkozás, hanem a hitükben a Szentlélek lángja is megerősíti! Az emberi élet az Isten leheletével kezdődik, a megváltásom az Isten Lelkének leheletén keresztül kezdem megérezni! Isten leheleteinek tengelyében létezik valójában az életem!
Tudok méltó lenni az Istenképűségemhez? Az emberi méltóságom alapjához?
Az Isten mindenesetre igaznak fogad el, ha én elfogadom az ő megigazítását. Különös, kettős kötelezettséget látok ebben. Indul az ember a teremtésben, az Isten lelkével, bűntelen. Indul, hogy uralkodjon és betöltse a földet, de az uralkodás felelősségét képtelen rendesen felvállalni, sőt egész földi uralmát azzal kezdi, hogy elszakad az Istentől! De az Isten nem a bűnös állapotban kívánja az ember életét. Megváltja, önmagát adja érte és Szentlelkét adja neki. Ismét belé lehel!
Méltónak akkor tudok lenni az Istenképűségemhez, ha minden hibám és bűnöm ellenére hagyom, hogy az Isten megigazítása kiterjedjen rám. Ha hallgatok rá és nem kívánom elzárni/kizárni az életemből, korlátozni az ő munkásságát bennem! Ha elfogadom, hogy vezet! Vezet a keskeny úton!
Ahogy a teremtésben munkatársnak indultunk, meggyőződésem, hogy a megváltásban is munkatársakká lehetünk. Elvégre hatnom és gyarapítanom kell a közösségem, és tanúvallomást kell tennem Krisztusról. Mert erre kötelez az apostoli kiküldés: „Menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népet….”
Kedves Testvérei!
Az életünket valójában a a biblia két csodálatos pontja keretezi. A teremtésünk, melyben az Isten lelket lehet belénk, és pünkösd csodája, melyben Isten bizonyságot tevő, teremtő lelkét leheli ismét belénk. Fogadjuk el a méltóságunk. Fogadjuk el, mert nem magunkból kell valami méltót kicsikarni, valami méltóságteljeset teremteni, hanem abban a méltóságban kell megtanulni megmaradni és létezni, amit az Istentől kapok! Ami hozzá, és valójában a másik emberhez is köt! Mert ő is Istenképű, akár csak én!
A jogok világában, had beszéljek kötelességről. Szent kötelességről, ami mégis könnyed, sőt boldogító! Mert milyen mélysége lehet ennek a világnak akkor, ha engem az Istenképűségem a Teremtőmhöz, a Megváltómhoz a mindenség Istenéhez köt! Aki nem a bűnös halálát akarja, aki nem az ítéletet hanem a kegyelmet akarja!
Mennyire lehet mély szakadék az, amibe bele zuhanok, akkor, amikor a szakadék alján a Krisztus keresztje emelkedik és tör a magasba értem?! A jogok világában, beszéljünk a kötelezettségek boldogságáról! Mert igen, az Isten küld, de kísér is, és nem hagy magamra! Az Isten feladatot ad, de képessé is tesz rá. Bűnös vagyok? Igen, cipelem magammal a hibáim, elengedhetetlenül, talán egy életen keresztül, tüskéket hagyva magamban, másban, néha talán elmérgesedve, de áll értem a kereszt! Amire tekintve igaznak ítél az Isten! Kapaszkodjak bele a keresztbe, hogy megszentelődjön az életem! Hogy édes legyen a teher, könnyű a nehéz! De mindenek előtt boldog az életem. Nem a szórakoztatóiparosodás jegyében, nem az önmegvalósítás fényében, hanem Isten szerinti kiteljesedett boldogságban!
Ámen.