Reformáció
16Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek. 17Mert abban Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki hitből hitbe, amint meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.”
Kedves Testvéreim!
1517 október 31. és 2017 október 31. között kerek 500 év van, egy fél évezred. Emlékezhetünk, ünnepelhetünk. Emlékezhetünk arra, hogy az Isten Szentlelke megerősítette a reformátorokat a helytállásban. Célt és erőt adott nekik. Ünnepelhetünk, mert nekünk reformátusoknak és evangélikusoknak ez valahol születésnapunk. De szomorkodhatunk is az egyházszakadás fájdalmán, amit talán leginkább a vegyes családok éreznek át.
Mit jelent nekünk az elmúlt 500 év?
Mit jelent igazából a Reformáció?
Szerintem a mai napnak nem egy emlékünnepnek kell lennie. Luther Márton 500 évvel ezelőtt egy egyszerű ember volt, aki elkezdte olvasni a Bibliát. És a Biblia útmutatásában megértette, hogy mit jelent az Istenhez tartozás!
Reformációjának öröksége valójában nem más, mint az újból felfedezett „evangélikusság”! És a szót itt nem felekezeti megnevezésként értem! Hanem az eredeti értelmében, ami nem hiszem, hogy Lutheri, vagy reformátori gondolat. Mert mit jelent evangélikusnak lenni? Követni, megélni és hirdetni az evangéliumot! Ez az evangélikus. És ilyen értelemben ez nem egy felekezet….
A reformáció kincse szerintem ez! Hogy Luther Márton, a Biblia olvasó, fordító ágoston-rendi szerzetes olyan nyelven szólaltatja meg az evangélium kegyelmét, amit mindenki ért. Nem csak a latinul vagy görögül beszélő tudós fejek, hanem az egyszerű emberek is.
Mert az evangélium nem privilégium, az evangélium nem eltitkolni való vagy elrejteni való szégyen, megérthetetlen kincs vagy megközelíthetlen magaslat!
Könyörgöm, a keresztlábánál egy anya siratja a gyermekét! Ő mivel több vagy kevesebb, mint mi? Az ő gyásza mivel mélyebb? Az ő gyásza miben másabb, mint a mienk? A két oldalán latrok feszülnek, de az egyikük már sejti, hogy mi történik itt:”Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” Ő miben lenne eliteb, mint bármelyikünk? Egy a társadalom által is bűnösnek, halálra ítélt ember. Egy köz törvényes bűnöző, de ő is érti, hogy valami magasztos és örömteli történik itt! És mi van Péterrel? A halásszal? Máté a vámszedő? Az evangélium, az az öröm üzenet, ami Krisztus keresztjében nyilván való lesz, az nem eltékozolható, de nem is elrejthető kincs! Az a kincs értünk van! Az evangélikus ember az ebbe belekapaszkodó ember!
Ezért most amikor reformátusok és evangélikusok együtt ünneplünk had tegyem fel a kérdést: ebben az értelemben ünnepeljük a reformációt? Az evangélikusságunkat ünnepeljük? És most a református testvéreket is megszólítom ezzel a kérdéssel, mert Zwinglinek és Kálvinnak is fontos volt az Isten igéjének megértése és hirdetése? De mivel az elmúlt 500 év a szemben állást lassan párbeszéddé tette ezért kérdem a katolikus testvéreket is? Evangélikusak vagyunk-e a szó nak ebben az eredeti értelmében. Persze, a lutheri tradíciók gyakorlata közben mi vettük magunkra az evangélikus nevet, de a szónak csak a felekezeti értelme a mienk, az eredeti tartalma nem csak a mi privilégiumunk. Az evangéliumba kapaszkodás nem felekezeti kötöttség kérdése! Ilyen értelemben az evangélikusság ökumenikus, mélyen keresztény dolog.
Mert a reformáció, ami a mi közös kincsünk, az pont ezzel kezdődik! Azzal, hogy az evangéliumot tűzi ki zászlajára Luther! Az evangéliumot tűzi ki a zászlajára Wittenberg! Az evangéliumot tűzi ki zászlajára Zwingli, Kálvin és Bucer. És igen, lehet, hogy még ők sem, és mi sem tudunk mindenben azonosulni, de egy valami biztos: a kereszt tövében egyenlőek és egyek vagyunk! Egyek az evangélium igazságában!
„Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére...”
500 év mögöttünk. Megállhatunk és fújhatunk egyet. Kihúzhatjuk a mellkasunkat büszkén. És végig nézhetjük, ahogy tovább fogynak a templom padokból az emberek…
Szerintem az 500 évet nem ünnepelni kell!
Az 500 évre nem emlékezni kell!
Az 500 évből tanulni kell! És indulni tovább az evangélium büszkeségével! Mert kedves Testvéreim az egyháznak nem egyszer kell reformálódnia! Az egyháznak állandóan reformálódnia kell!
Nekem, aki az egyház, Krisztus testének tagja vagyok: Nekem kell állandóan megújulnom a Krisztusban, Nekem kell állandóan visszatérnem a Krisztushoz! Nekem aki a gyászoló vagyok, nekem aki a lator vagyok, nekem aki a szégyenkező Péter vagyok! Nekem, aki vagyok apa/anya, testvér, barát, férj/feleség stb. Nekem, aki ott állok, ahova az Isten állított!
Merem-e vállalni az evangéliumot? Merem-e mondani, hogy hiszek egy teremtő, megváltó Istenben. Az Istenben, aki hűséges és nem elpártoló. Hiszek abban az értékrendben, amit 2000 év kereszténysége képvisel? Hiszek abban az érték rendben, ami abból az evangéliumból fakad, ami az értem meghaló Krisztus keresztjében áll?
Merem-e mindezt mondani az utcákon megállva, a szomszéddal beszélgetve? Mondogatom-e ezt a gyerekeimnek? Nem rájuk erőszakolva és nem rájuk tuszkolva, hanem Krisztusi alázattal tanúságot téve róla! Hogy az Isten áldásával egyszer aztán az ő életükbe is révbe érjen mind ez.
500 évvel ezelőtt nem egy történelmi eseményt történt. 500 évvel ezelőtt Luther és a többi reformátor felfedezte azt, amiről Pál apostol írt! Felfedezte azt, amiről ez evangélisták, az első evangélikusok (ilyen értelemben) bizonyságot tettek! Felfedezte újra azt, ami a kereszténységünk lényege! A Krisztus irgalma!
Kedves Testvérek!
Jubiláló reformációnkban ne felejtsük el, hogy maga a reformáció folyamatos, ha úgy tetszik végtelenbe nyúló feladatunk! Semper reformanda! Mondták a reformátorok. Semper reformanda, vagyis állandó reformáció, állandó visszalépés az eredetünkhöz! És ez nem 500 éves találmány! Mert: „légy hű mind halálig és neked adom az élet koronáját!”
Kedves Testvéreim!
Legyünk büszkék a gyökereinkre. Legyünk büszkék az evangélikus, református gyökereinker. A protestantizmusunkram a hűségre a hitben, amit eleink tanúsítottak. És legyünk mi is hűségesek a hitben! Mert igen, minket nem kerget inkvizíció, miránk nem gyújtják a templomot, mint egykor csepregen az Istentiszteletet tartó lutheránusokra. Mi nekünk egy új történelmi korban kell megállnunk a helyünket. Ugyan abban a hűségben! Az 500 éves reformációban és ezer éveket látok. Hűséges hitet, amit nem megörökölnek egyszerűen a generációk egymástól, hanem meg is dolgoznak vele! Hogy a magukénak érezzék, hogy mivel magukénak érzik, ezért rendre visszatérnek a gyökeréhez: a kezdethez és a véghez, Jézus Krisztushoz!
Mert nem szégyenlem az evangéliumot….
Az 500 éves reformációnak ezt kell kiáltania szembe a világgal, ha kell még 500 évig, ha kell még 2000 évig, ha kell örökké, amíg meg nem szűnik a világ! És zúgjuk az evangélium megigazító, Krisztusi büszkeségét Kedves Testvérek azzal a felelősséggel, hogy ha mi elhallgatunk, akkor a kövek, majd kiáltanak helyettünk! De ne a kövek kiáltsák, hanem mi!
500 év mögöttünk, a Krisztusi visszatérésig az idő viszont még előttünk. Éppen ezért az ünnepünk ne súlytalan örömködés legyen, hanem tettre, vagyinkább hitre kész hit és szeretet! Mert nem szégyellem az evangéliumot!
Evangélium követő, evangélium hirdető keresztények! Tanú bizonyságra fel!
Ámen.